Kovács Úr világ életében kőműves volt. A nagyapja is két kezével kereste meg a kenyerét, náluk ez a családi hagyomány. Dolgozott, hazament, sörözött, miközben Sanyo tévéjét nézte, néha – ha nem nyert a csapat - megverte az asszonyt, és ez jó is volt így. Az asszony felnézett rá, vagy félt tőle… ez most lényegtelen. Egyszerűen, boldogan éldegélt.

Egy verőfényes decemberi napon öltönyös úriember csöngetett Kovácsék ajtaján. Jött megvenni a házat. Sok lehetőséget nem hagyott, vagy megveszi most, tűrhető áron, vagy az önkormányzatnál lobbizva kilakoltatja őket, némi kártérítéssel kiszúrva a szemüket.

- Jó lesz ez magának is – vigasztalta az öltönyös, miközben listájából kipuskázta az adott címhez tartozó nevet – Kovács úr! Munkahelyet teremtünk, munkát adunk az embereknek, felvirágoztatjuk a várost. Az új pláza mindenkinek jó lesz. Élelmiszer, elektronikai cikkek, ruha és ékszer, mozi, minden egy helyen.

Kovács úr kénytelen volt aláírni a papírt, és nagyapjától örökölt, gondosan rendben tartott házát egy közeli, egy plusz egyes panellakásra cserélte. A lépcsőháztól nem messze volt egy kocsma, a lakásban megmaradt a kis Sanyo, és a csapat is rendszeresen kikapott. Szinte semmi nem változott.

Pont arra a vállalatra bízták a pláza építését, ahol hősünk is dolgozott. Tavasszal a feltóduló emlékeket legyőzve bontotta le régi házát, és a munkásokkal nekikezdtek az építkezésnek. Gyorsan felhúzták a csodálatos üvegpalotát, melyben minden földi jó egy helyben volt kapható. Ősszel eljött a megnyitó napja, és Kovács úr megkapta az építkezésért járó fizetését. Feleségével tátott szájjal vonultak végig a Sztársájn center csillogó folyosóin, szépen sorjában megnézték a kirakatokat, majd bementek az élelmiszer-áruházba. Megvették a szokásos kenyér és parizer adagot, hozzá egy zacskós tejet, de ahogy sétáltak a hatalmas, megpakolt polcok között, egy-két akciós tusfürdő, leértékelt zokni, illatos vécépapír, szerszámosláda, napszemüveg, fülbevaló és kokakóla is került a kosárba.

Az elektronikai osztályon nem tudtak betelni a hatalmas plazma tévék látványával: az a képminőség, a varázslatos 5.1-es hangzás… Kovács úr már el is képzelte a nappaliban, ahogy a tévé az egyik falat szinte egészen eltakarja, és ő sörrel a kezében, a stadion páholyában érezheti magát, miközben nézi a meccset.

Eljött a karácsony, feleségével úgy döntöttek, meglepik magukat a csodatévével. Már hívták is a Probidentet, s láss csodát, a jól szituált hölgy húszezresek tucatjaival legyezve magát már nyomta is a kapucsengőt. Kovács úr rohant, már nyúlt volna a pénzért, de a hölgy előbb papírt és tollat tolt az orra alá. Egy gyors aláírás, és már szaladtak is a Sztársájn centerbe. Vígan vitették haza a tévét a rakodókkal, alig fért be az ajtón. Az 5.1-es hangfalakat kezdőrészlet nélküli hitelre megkapták, a Sanyo még megvárta a lomtalanítási időszakot a tároló egy eldugott sarkában, majd a háztömb mellett landolt (meg nem erősített források szerint azóta is boldogan szolgál egy élelmes családot).

Telt, múlt az idő, és Kovács úr betöltötte 35. születésnapját. Mivel modern embernek érezte magát, megvette a nagybetűs „Készüléket”, a legjobb mobiltelefont. Akció volt, 1000 forint kezdőrészlet befizetésével már a kezében is volt a mindent tudó ketyere. Akkoriban elég jól ment az építkezési vállalatnak, sok munka volt, így hősünk össze tudott kuporgatni egy autó kezdőrészletére, így életének delén végre megérte, hogy saját autója is legyen. Jólét volt a családban, ebédre sültcsirke, pacalpörkölt, sőt marhafarok is került az asztalra, megvolt a nagy tévé, a kocsi, és Kovács úr boldogan élvezte ki munka utáni szabadidejét az új IKEA-fotelben, a szoba egyik fala helyén tündöklő televíziót bámulva. Karácsonykor DVD lejátszót és számítógépet is vettek internet előfizetéssel, könnyedén belépve az információs társadalom elitjébe, hátuk mögött hagyva a leszakadozó analfabétákat.

Drága Kovácsunk azonban 36. születésnapjára már nem tudta magát meglepni: a fizetése jó része a törlesztő részletekre ment el, a maradékból pedig ételt, sört és apróbb akciós termékeket kellett venni a Sztársájn centerben.

A város a plázának köszönhetően felvirágzott: a kis boltok bezártak, a tulajdonosok az új komplexumban kaptak pénztárosi állást, a kamionok is már csak oda szállították az árujukat, az iskolából a gyerekek ellógtak, hogy a játékteremben múlassák az idejüket, a felnőttek pedig megkeresett pénzükből – akárcsak Kovácsék – megteremtették családi jólétüket.

Az építkezési vállalatnak nem volt már több dolga, kénytelenek voltak meneszteni Kovács urat, nagyjából ezer társával együtt. A pénztárosi állások már mind elkeltek, de hősünk egyébként is csak a  téglapakoláshoz értett, világéletében ezt csinálta. Hónapról hónapra jöttek a számlák, már nem került pacal az asztalra, de még parizer is alig. A csapat a nagy tévében egyre többször kikapott, így Kovácsnén is szaporodtak a lila és kék foltok. Az autót vissza kellett adni, hogy valaki más potom pénzért megvehesse, a DVD-lejátszóba nem tudtak néznivalót vásárolni, és az internet előfizetést sem tudták már fizetni. De a nagy tévé kitartott, egész nap működött rendületlenül, szinte magába szippantotta Kovács urat, mígnem megjött az utolsó felszólítás is: ingóságok árverése fizetésképtelenség miatt. A nagy tévét valaki 40 ezer forintért kapta meg, de mindent összevetve sikerült összeszedni a hitel kifizetésére valót. A lakásban már csak egy ágy, egy szekrény és a tűzhely maradt. Meg a kenyér néha parizerrel, és a törlesztőrészletekről érkező felszólítások.

Drága hősünk most az ágyán ül, fejét fogva bámul mag elé.

Stipi-stopi Kovács úr, tán visszasírja a Sanyo-t?

Tegyük fel, hogy elmegy utcát söpörni, és talpra áll. Megveszi újra a tévét, a dvd-lejátszót, az akciós szerszámkészletet, az illatos vécépapírt, a szénsavmentes ásványvizet és a kokakólát? Persze, hogy meg. Sosem elég, ami van. Pedig ami van, éppen elég.

Drága Kovács úr! Higgye csak el, hogy a boldogsághoz az a parfüm kell, hogy az a telefon, és az a mosogatószer!

 

Share |