Kotkodácsol a kakadu

Vibrál a világ, fél éve csontszáraz fájdalmat érzek a bőröm alatt. Síkképernyős álmokba kergetem magam, szalad, szalad az idő a kés alatt: időtengerekké szegmentálja. Semmi nem halad, unott utak pörögnek lábaim alatt, futok likvid felhőket majmolva, krokodilbőr csizmám gyorsan elkoptattam, most már talpam bánja az iramot, mit rám hagyott...

Véletlen őszülés, beszáll a sofőr, és a végéhez vezet, megmutatja, és tudod. Tisztában vagy vele, mint Istennel, és semmi mással, mégsem hiszed.

Megmarkolom még ma ezt a nyakat, szorongatom kifulladásig, holnap talán fejfájással végzem, amit feltétlenül muszáj, könnyezik térdhajlatom, de igába vagyunk hajtva, vállunkon a roskatag, badarság ilyenkor megkönnyülten lélegezni.

Sodord le fejedről a korpát, mosolyogj a nap felé, az övét úgyse láthatod. Meg kell, hogy legyen az elvesztett tűz, talán már ott lobog, széttört üvegek párájából szülőanyjához jutott.

Véletlen napkering, horizontbolyong, fűbefújó lehelettől ábrándos bolond, legfelsőbb bírósághoz folyamodom, ítéljenek, és tegyék a dolgom. Teszem majd én is, ha sajátom megoldom.

Mennyi pára szállt már kárba, és melyikre lett volna szükség igazán? A desztilláció nálad nem működik, lélegezz mélyeket, és szívd be önmagad a lábasból, melyben bugyogsz! Megérzed az ízed, ezer közül is.

Savanyú a szám, vám alatt a gondolatok. Mire kijönnek, kiderül, hogy importáru várakozott. A rendszer ellenőrzi, vérzik keze, összemocskol mindent vele, hogy aztán arcára kenve vigyorogjon a képembe, mint egy örömittas kannibál. Emberfalók. Mézes zsineg, becsempésznek, megittasulsz, elvet élnek belém: falat kenyér, némi lőre, és már dűlőre is jut a sárgacsekk.

Ne feledd, nem te vagy az egyszeregy!

Én vagyok. Én csak én vagyok. Csak én vagyok! Futottam lábfájásig, rohantam anyám után, repülni próbáltam, apám had érjek fel, a víz koszos, mérgez, de szomjam oltja, így hát vedeltem. Szédült suhanás, lábrobbanás, botorkáló rúgkapálás, de nem voltam elég gyors. Követtem, emeltem magam fölé, így juthatott át a szakadékon, ami előtt most megtorpantam. Ahogy lábujjam a csábító mély fölé csúszott, és apró kavicsok hullottak le, ahogy lendületem az utolsó pillanatban fékezett be, hét óra vált egyetlen perccé. Feleszméltem? Vagy épp kezdtem szendergésem? Akkor legalább merjek nagyot álmodni! Ahogy lenéztem – verejtékcseppek csorogtak arcomról – megláttam ott lenn magam. Magatehetetlen kacajban hajlongva, görnyedve, s görnyesztve gerincem csonthullásig. Ott voltam és röhögtem, habzó szájjal habzsolva a pillanatokat, egy perc alatt több órát, több órát egy percként, szájam szélén ömlött a zsír, folyt végig mellkasomra, ágyékom rejtett zugait is megtöltötte, és végre magam maradtam. Se figyelem, se aggódás, se egy meleg test, mely táncra hívna, csak egy szék – noha kényelmetlen – amit trónként megülve kebelezhettem. Ott voltam lent, lábujjam már lelógott. A túlparton anyám és apám, meleg női testek. Csak egy csábító, keservesen gondtalan lépés hiányzott, hogy egybeteljesedjek a habzó szájjal. Nem tudom miért. Fölmarkoltam egy léleknyi vörös homokot, megcsókoltam, és lehajítottam magamhoz. A szálló por mögül integettem a túloldalnak, lábujjamat lassan visszahúztam közben, szuszogva még a kerge-futástól, kulacsomat számhoz emeltem, egy utolsó korty, és mehet a mélybe. Én itt maradok. Csak én maradok.

Mission complete: az agyamat kiiktattam. Legalábbis rebootoltam valamelyest, törölte a felesleget, és töredezettségmentesített. A folyamat végére a szervezetem is jelezte, hogy elég, haldoklik már a testem is. Most olyan újjászületés-féle van. Csak emlékszem az előző életeimre. Mindig szenvedésből született, és próbált eljutni a boldogulásig. Hát most talán vége a szenvedésnek, és visszatérhetek a régi kerékvágásba. Az a baj, hogy emlékszem az előző életeimre. A kerék vágására ahogy ostorként végigszántotta a hátam, csak úgy, ösztönzőleg, hogy motiváció, hogy lelkesedés, hogy hit. Mégis újra vissza készülök térni bele. Alá. Mert egyébként kényelmes ott feküdni, van, aki a párnák puhaságát jobban érzi, mint a bíztató suhintásokat, és soha nem próbál felkelni. Az elején valóban jó, semmi gondom, az első néhány suhintás még elmegy, de amikor már a hólyagot csapkodja, gyűri a kerék, kezd kellemetlen lenni; mígnem emelkedni próbálok, de úgy még jobban nekem feszül, kapálózok, erőltetem, nyomom magam, vágjon jobban, aztán kettéhasít, mikor éppen hol nyomódik belém. És felszabadulok. Két darabban ugyan, de kiszakadok alóla. Könnyedén lebegek az öntudatlan semmiben. Örülök a puszta létnek, magam mögött hagyva minden terhet, aztán meghallom valaki sikolyait, olyan sikolyokat, amik a szívemet kezdik hasogatni, pedig e könnyű lebegésbe azt hittem semmi sem szólhat bele. A sikolyok erősödnek, mézédes kampókként mélyednek szívembe – mely dobog rendületlenül, néha jobban is, mint kéne, köszönhetően a sok kávénak és energiaitalnak – és húznak vissza, néha csak csalogatnak nyájasan, én pedig lebegésem hanyagságától tehetetlenül hagyom magam. És most itt állok a kerékvágás mellett. De a sikolyok még szólnak, a mézkampók dolgoznak, és én újra aláfekszem. Pedig emlékszem az előző életeimre. Mindig szenvedésben születtek, és mindig abba is haltak bele.

Plátói lófasz turkál a végbelemben. Szép nagy ez a lófasz, felnyúl egészen a gyomromig, tüdőmből levegőt présel ki, és van képe néha még a patetikus szívemet is megcsiklandozni. Én meg csak tűröm, elvégre marha vagyok. Remélem inkább szamár, ennyi remény kell a plátóihoz is, csak hogy éljen, és ne történjen vele semmi. A szomorúangyalok meg körbezsongják a fülem, szemem, kezemet emelik a pohárhoz, és húzom újra és újra az egyre rövidebbet. Végül önkívületlen lófaszmámorban dőlök az ágyra, és végbelembe képzelem, ami ott volt - nagyanyám hússal töltött, rántott palacsintája sem zavar, mert már megemésztettem, de ezt egyébként is csak a kortársság miatt írtam le - és kellemes gyomortöfködés és tüdőnyomorban alszom el, szívemben savanyú-kellemes bizsergéssel.

Sivatagot látok. Perzselő, száraz, közhelyes sivatagot. Nézhetek bármerre, akkor is döglesztő meleg van. Vergődök a porban, lépek kettőt jobbra, aztán hirtelen balra indulok. Előre is kéne haladni? Irányt keresek, de nem valami felé! Türelmesen, izzadva, már-már a halálomon várom, hogy megérezzem.

A reggeli frusztra még gumóként csücsült ott mindenki gigájában. Aktatáskák lengtek, magassarkúk kopogtak, telefonok csörögtek, tehát a szokásos reggeli koffeinbeöntés utáni hajrá hajtott mindenkit. Még tömény parfümszag és zuhanyozás utáni frissesség töltötte be a levegőt, szállingóztak, suhantak az emberek. Hirtelen sípszó hasított a levegőbe, a cipők bizonytalanul torpantak meg a gyalogátkelő padkájánál, egy-két láb a továbbhaladás reményében még lengett a levegőben, de csakhamar ők is padlót fogtak.

Tűz kell, hogy égjen. Most csak láng pislákol, szoba mélyén, halványan, mint egy ottfeledett szentjánosbogár. Rá kell kapni egy szikrára, meglehelni, ráfingani, belobbantani, hogy felgyújtson mindent bennem, kifordítson, és belülről égesse halálra eddigi sötétségem.

Ringlispil a világ, a toronyházak némán mosódva pörögnek, bennük lelkek laknak, töretlen, mély elszántsággal járják vélt útjukat. A legtöbben azt hiszik minden rendben, néha egy kis oldalszúrás, heves levegővétel, félrelépés, vágyak erdeje, de aztán gyorsan vissza, mise történt, és feloldozó a munka ereje.

Ne, még ne menjetek el Szomorúangyalok! Kell, ahogy könnyfátyolos szemmel belebámultok a sötét nézőtérbe, a férfisereg ámult állakkal üldögél, megdobban a szív, koppan a bánat, csak a gyönyör marad a párás levegő szilánkjain. Talajtalanul lebeg, minden alap nélkül, míg ti varázsoltok, vagy csak szemfényvesztés.

  Hirtelen felindulásból elkövetett online bejegyzés következik, csak úgy gonzósan, kipróbálva egy s mást.

 Üdvözlet kedves "szoci, libsi, komcsi, zsidó, tolvaj, hazaáruló" barátaim és "felforgató" kollégáim! Mint azt a hírekből tudjuk, azért vagyunk itt, hogy "gazdasági és politikai érdekektől vezérelve szítsuk a tömeget, és rossz hírét keltsük Hazánknak"! Ennyi máris túl sok volt a retorikai háborúból, ami több, mint egy évtizede zajlik hazánkban, ezért beszéljünk normálisan, értelmesen, és legfőképpen őszintén.

Egy balfasz vagyok. Ugyanis hiszek az őszinteségben. Hiszem, hogy úgy tud az ember (utópisztikusan az emberiség) a leghatékonyabban fejlődni, ha mindenki őszintén elmondja a véleményét. Ezt mindig szem előtt tartom, amikor megkérnek, hogy nyilatkozzak valamiről. Nagyon gyakran azonban nem kérdeznek. Ilyenkor megírom.

Ha jó, akkor azért, hogy minél többen megnézzék. Ha rossz, hátha tudnak még rajta javítani. Feltételezek olvasókat, akiket nem akarok cserben hagyni azzal, hogy nem azt írom le, amit láttam, hanem lehúzom vagy feljavítom (ez utóbbit ha megfizetik, PR cikknek hívják, és várom a felkéréseket :) ) Lehet, hogy néha provokatív vagyok, az olvasmányosság érdekében ugyanis használok színesítő elemeket, sőt a stílusomat is, ami felrugdoshatja a port, de nem valami felsőbbrendű lény pozíciójából szoktam szólni, és nem is úgy viselkedem, az enyémhez hasonló őszinteséget ugyanis magammal szemben is elvárom.

Sajnos nagyon ritkán találkozom vele.

Hát tegnap találkoztam.

Lementem a SZTEage-be, hátha ott van valaki, akivel beszélhetek az írásomról. Odaálltam a pulthoz, kértem két deci félédes fehérbort, mire Török Csaba, a pultos azt mondta:

-         Sajnálom, nem szolgálhatlak ki. Sőt arra is szeretnélek megkérni, hogy távozz.

A sajnálat ugyan nem érződött a hangjából, de azért rákérdeztem, hogy

- Miért?

- Felsőbb utasítás – hangzott az 50-es, 60-as évekből jól ismert válasz, és ez alatt nem a rock and roll felvirágzására gondolok. Szegény pultos, biztos csak a dolgát végzi, de azért érdekelt, kinek vagyok ennyire a bögyében, ezért feltettem az ilyenkor felteendő roppant kérdést:

- Ki?

- Barna Péter – ááá, szóval az üzemeltető.

Az őszinte véleményezésnek ugyan nem erre a formájára gondoltam, hiszen ez már olyan ügyes módja, ami egyből vissza is hat. Tehát a SZTEage (vagy Barna Péter személyesen, egyenlőre mossuk össze a kettőt) csupán e pár szóban úgy általánosságban kifejtette véleményét az írásomról, a szólásszabadságról, az értelmes párbeszédről, az önkritikáról, a kritika fogadásáról, és nem utolsó sorban saját hatalmi szerepéről.

És lám, fejlődik a világ! Ha nem írja le valaki, ez nem történik meg, marad a szőnyeg alatt, és változtatni sem lehet rajta.

Amikor „jót” írtam a programjukról, nem kaptam sört. Akkor ha „rosszat” írok, miért küldenek ki?

Nyilván nagy presztízs a SZTEage frissen alakult (vagy alakított, netán alakíttatott?) társulatának premierje és debütálása. Nyilván sok embernek (akinek érdekeltsége van a klubban) fontos ez, sőt mivel szeretném, hogy Szegeden működjön az egyetemi színjátszás, nekem is az. Ezért nem értem, miért egy hónapot adtak nekik a felkészülésre (ez is felsőbb utasítás volt), és miért vállalták be, hogy egy debütáló rendező játssza a címszerepet is, mint valami mindent tudó szuperhíró. Azért a színházhoz ennél picit több alázat ajánlott. Nem kötelező, csupán ajánlott, mert így csak panaszló arccal kikandikál a pincesarokból, ahova eldugták, és a néző észreveszi, hogy nem ott kéne lennie.

Másrészt, ha valóban presztízskérdés ez az előadás, és valaki megírja negatív véleményét, a legokosabb dolog csendben maradni, és hagyni hogy szépen elfedje a por az írást, vagy nyílt fórumon ellenérvekkel ellentámadásba lendülni.

De neeem, ők felhívják a főszerkesztőt nagy mellénnyel hadakozva, majd miután nála nem jártak eredménnyel (nem rúgott ki, nem szedte le a cikket, nem törte el az ujjam) egyszerűen elhatárolódnak, és nem hagyják, hogy náluk költsem el a pénzem.

Szörnyű este volt! Kénytelen voltam a Sánta Egérben feleannyiért inni két deci bort. Ráadásul egy egész hangulatos örömzenélést sem hallgathattam végig, amiről akár pozitívan is írhattam volna.

Tehát ez volt egy nap története, de az a gyanúm, folytatásos sztoriba keveredtem. Kiírnám magam a forgatókönyvből, de azt nem én alakítom…

Elindulok gyalog. Nagyjából száz éve csak így lehetett kijutni Tápéra.

A tócsa ezüstjét bámulta. Elnyűtt arca, mélyen ülő, megszállott tükiz tekintete egy kivehetetlen sziluettbe olvadt össze. Sötét, baljós volt az ég fölötte, – „barátom, ha megpillantsz csak legyints” – de ezt már megszokta. Vihar készülődött, lógott a lába, de ő nem tudta megfogni, meg különben sem istené. Ő nem lóbálja.

Fölszáll az Arc1 a villamosra, az ajtó becsukódik, ő megáll és kapaszkodik a derűs narancssárga vascsövek egyikébe. Arc2 jelez, nagy nehezen – átpréselődve Arc1 mellett – eljut az ajtóig.

Arc 3 a következő megállóban megpillantja a közeledő villamost.